Merjünk ábrándozni!

Merjünk ábrándozni!

Az álmodozás rossz hírnévre tett szert. Gyerekkorunkban a legközelebbi ablakon való üres bámulás azt jelentette, hogy nem tudunk koncentrálni. Az öntudatlan firkálgatás a jelen iránti érdektelenséget jelezte. Az elkalandózókat a szógyakran a professzorok és a szülők hangja hívta vissza  a valóságba. Újra és újra megerősítették azt az elképzelést, hogy az álmodozás olyan hajlam, amelyet meg kell javítani. Mostanra azonban ez  a passzív tevékenység elveszett művészetnek tűnik. Ritkán várakozunk sorban vagy megyünk ki a mosdóba a mobilunk nélkül. Amikor nem vagyunk egy készüléknek lekötelezettjei, akkor is pörögnek fejünkben a teendőlistáinknak és a naptárbejegyzéseknek.

„A kultúránk elfoglaltságban tart minket” – mondja Deedee Cummings, terapeuta és gyermekkönyv-szerző. „Az, hogy túlterheltek vagyunk, kitüntetésnek számít. Ha pedig nem vagy az, akkor lusta vagy és nem dolgozol elég keményen”.”  De a túlterheltség miatt kevés időnk marad az álmodozásra; pedig az álmok ugyanúgy az életünk részei, mint bármely más napi rutin, például a vízivás és a jó alvás.  A mérsékelt álmodozás csökkentheti a stresszt és növelheti a termelékenységet; segíthet megoldani problémákat, kibontakoztathatja a kreativitásunkat, és „érzelmi lökést adhat”.

A hollandok ezt niksennek hívják: semmit sem csinálni. A taoizmusban a Wu-Wei elv a nem-cselekvést, pontosabban a „szándék nélküli cselekvést” jelenti. A szándék ennek megfelelően a stressz elleni küzdelem, illetve a gyakorlókat arra ösztönzi, hogy beavatkozás vagy erőfeszítés nélkül adják át magukat a dolgok természetes rendjének.

Néha kell egy kis ábrándozás.