Meglepő érdekességek Frida Kahloról

A 20. század egyik legismertebb művésze, Frida Kahlo élettörténete szinte ugyanannyira népszerű, mint művészete. Kahlo életrajzából számtalan könyvet és Oscar-díjas filmet készítettek.

Talán a legismertebb és legfontosabb üzenete a mai kor emberének ez az idézet: „Merj élni – Meghalni bárki tud” Kahlo festményei mélységesen személyesek, tele szimbolizmussal, amelyek életének történetét mesélik el. De még ha hihetetlenül népszerű is, lehet még néhány meglepő dolog, amit nem mindenki tud erről a híres művészről. Nézzünk most kicsit a csodás művek mögött lévő nőre.

Imádta az önarcképét

143 festménye közül 55 önarckép, ami talán érthető, ha arra gondolunk, mennyi időt töltött egyedül balesete után. Az önarcképeket használata belső küzdelmeinek, valamint pszichés és mentális szenvedéseinek kifejezésére. Tükröt festett a valóságnak, bár sokszor dönthetett volna másképp, Frida szerette az életet és úgy döntött szembenéz önmagával és a fájdalmaival.

Orvos akart lenni

Gyerekként Kahlo orvosi pályáról álmodozott, és a művészetet apja szemén keresztül látta, aki fotós volt. Ez az álmodozás 18 éves korában ért véget, amikor Kahlo és barátja borzasztó buszbalesetbe kerültek. 1925. szeptember 17-én az akkor 19 éves lány sorsa végérvényesen megpecsételődött: az ütközés következtében a gerince három ponton eltört, a medencéjét pedig gyakorlatilag felnyársalta egy korlát. A közel halálos sérülések miatt Kahlo hónapokig kórházba került. Ez idő alatt Kahlo apja egy különleges festőállványt készített, amely lehetővé tette, hogy az ágyban tudjon festeni.

Megjelent a Vogue-ban

Internetes pletykák szerint Kahlo szerepelt a Vogue Párizs 1939-es borítóján, de valójában az először 1937-ben megjelent magazinban, az American Vogue októberi számában szerepelt Kahlo egy mexikói Senoras című cikkben. Toni Frissel egy agave-növény mellett fényképezte le és csak a magazinban mutatta be, nem a borítón. A valóságban a művész még a halála után sem jutott fel a Vogue borítójára.

Személyes kiállítására mentőautóval érkezett

Kahlo egészsége tovább romlott, élete utolsó éveit a kórházban és azon kívül töltötte. Elsősorban a La Casa Azulhoz kötötte tolószékkel és mankókkal mozgott. Ennek ellenére munkája elismerése tovább növekedett, és folytatta a festést.

1953 áprilisában megnyitotta első egyéni kiállítását Mexikóban a Galería Arte Contemporaneoban. Abban az időben Kahlo az orvos parancsai alapján ágyban pihent, és nem számítottak rá, hogy részt vesz a megnyitón. Ő viszont gondoskodott arról, hogy ott legyen, mentőautóval érkezzen meg és egy ágyat kért a galériába. Hordágyon vitték be az ágyba, ahol élvezhette a kiállítás megnyitóját.

Művészete rekordokat döntött

1939-ben, amikor a Louvre megszerezte a The Frame festményét, Kahlo lett az első 20. századi mexikói művész, akinek munkája a jelentős nemzetközi gyűjteménybe került. Az 1938. évi önarckép most a Párizsi Pompidou Központban látható, a Musée National d’Art Moderne részeként.

De ez nem az egyetlen rekord, amit Frida felállított. Munkáját 1984-re Mexikó nemzeti kulturális örökségének részévé nyilvánították, így ritka volt a festményeinek a nemzetközi aukciókon történő megtalálása. Ennek ellenére 1990-ben ő volt az első latin-amerikai művész, aki több mint egymillió dollárért adott el festményt árverésen. Munkája továbbra is értéket jelentett: a Two Lovers in the Forest 8 millió dollárért kelt el 2016-ban.

Ezek az eredmények azért is lenyűgözőek, mivel életében általában inkább „Diego Rivera feleségének” nevezték, nem pedig híres festőművészként tartották számon.

Feminista ikon

Kahlo szerepe a népkultúrában az 1970-es években kezdődött, amikor a tudósok megkezdték a női, nem nyugati művészek kizárását a történelemkönyvekből. A szexualitás iránti nyitottsága – biszexuális volt – és a nemek közötti egyenlőséget jelképező ruhája ikonikus figurává tette őt. Valamint mexikói gyökerei iránti heves büszkesége is figyelemre méltó volt. A „Fridamania” kifejezést használják a jelenség leírására.

„Ez a vad, hibrid Frida, a tragikus bohém, a Guadalupe szűz, a forradalmi hősnő és a Salma Hayek keveréke oly nagy szerepet játszik a közönség képzeletében, hogy inkább elhomályosítja a történelmileg visszakereshető Kahlot” – állítja Oriana Baddeley művészettörténész

Frida Kahlo személyisége és élettörténete önmagában is magával ragadó, de talán ennél is izgalmasabb ennek a művészetté leképezett szenvedéstörténetnek a nyoma. Az extravagáns, korát meghaladó, kegyetlenül őszinte művész képeivel – amelyek elválaszthatatlan egységet alkotnak az életével – sok, máig ható és talán minden eddiginél aktuálisabb üzenetet hagyott hátra. Frida a végső pillanatig imádta az életet, ami megmutatkozik utolsó festményén is, melyre vörös betűkkel azt írta: „Viva la vida” – ami annyit tesz, éljen az élet.

„Amikor ecsetjével a vászonra vitte a színek orgiáját, szeméből kiszáradt a könny, lelkében vigasztaló nyugalom támadt. Mangóillatú tónusok, eperszínű ajkak, barackvirágszínű arcok és csokoládébarna hajak tűntek elő. Életében először történt, hogy valami kiragadta ebből a világból, megadta neki a szexualitás és az evés örömét, a női méltóságot. Szabadnak érezte magát. Befejezte a festményt, önarckép volt. A súly, amely addig ágyhoz szegezte, lassanként eloszlott és egészsége meglepő módon jobbra fordult. Az alkotással együtt elmúlt a szerelmi bánata és a baleset okozta szenvedés is. Amikor felébredt, már tudta, az a sorsa, hogy életben marad.” Így idézi meg ezt a pillanatot Francisco G. Haghenbeck Frida füveskönyvében.

vladar